|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 13 találat | lapozás: 1-13 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Hollai Hehs Ottó 1996. szeptember folyamánRomániában 1945-ben egyes csoportok a hegyekbe menekülve kezdték meg a kommunista hatalom elleni fegyveres ellenállást. Róluk alig esik szó, össze kellene gyűjteni a tevékenységükről szóló adatokat. 1946 és 1949 között a Fekete zekések nevű csoport a Kelemen-havasokban tevékenykedett. Cenusa Ovidiu százados volt a parancsnokuk. Magyarok is harcoltak közöttük, mint a Grigorescu-csoportból Csengeri Jenő, akit a Maros menti Ratosnyán lőttek agyon, Tivadar László ügyvéd, akit a máramarosi hegyekben végeztek ki, Bereczky Árpád, akit 1950-ben fogtak el és 15 évi kényszermunkára ítéltek. 1947-ben, a király lemondatása után újabb menekülők csatlakoztak a fegyveres ellenállókhoz. A helyi lakosság egy része is bekapcsolódott a rendszerellenes csoportokba, egyrészt a partizánok ellátása, másrészt közvetlenül a fegyveresek soraiba. A Velgyásza lábánál levő Havasrekettye bírója, Susman a fiával vezetett egy ellenálló csoportot. Éveken át működtek, amikor azután felfedezték rejtekhelyüket, Susmanék öngyilkosok lettek. Susmanékon kívül az Erdélyi Szigethegységben két csoport működött. Kisbánya környékén tevékenykedett a Diamandi repülőszázados által vezetett, amelyiket 1949. szept. 12-13-án számoltak fel, és az Öreghavas-Bisztra-Nagykupsa környékén a Dabija őrnagy által vezetett csapat. Utóbbiak közül legtöbben a szekusokkal vívott tűzharcban vesztették életüket. Holttestüket benzinnel lelocsolták és elégették, hogy nyomuk se maradjon. A bánsági hegyekben Blidaru csapata harcolt éveken át, az ötvenes évek elejéig. Blidaruval 1953-ban, a szamosújvári börtönben ismerkedett meg az ellenállókról tudósító Asztalos Lajos. Az egyik legnagyobb szervezet a Mihály király partizánjai, titkos hadsereg nevű volt, melynek kolozsvári egyetemisták, Fehér és Brassó megyeiek is tagjai voltak. Középiskolás diákok hozták létre Kolozsváron az IKESZ-t /Illegális Kommunistaellenes Szervezet/. Harmincöt tagja volt, köztük Asztalos Lajos. Magyar és román nyelvű röpcéduláikat kétezer példányban terjesztették a városban. Letartóztatták, másfél és nyolc év közötti fegyházra ítélték őket. 1957-58-ban a Fogarasi havasokban még folyt az ellenállás, ezt jelezte az akkor folyó partizánvadászat. Ezekről az eseményekről össze kellene gyűjteni az anyagot, amíg még nem késő. /Aszatalos Lajos (Kolozsvár): Partizánakciók Romániában. Elhallgatott ellenállás. = Kapu, 9. sz., szept./ Hollai Hehs Ottó /München/ hozzászólt Asztalos írásához. szintén sürgetve mindennek összegyűjtését. "Magyarországon, de Romániában sem foglalkoznak az ÁVH, vagy a Securitate viselt dolgaival. A titkos aktákhoz nem lehet hozzájutni, a periratok megsemmisítve vagy elzárva, a gonosztevők, a szörnyűségek eltussolva, a bűnösök pedig jól fizetett állásokban, vagy magánvállalkozások révén ?élvezhetik? az új rendszert, a ?demokráciát?. /Kapu, 9. sz., szept. /1995. június 27.Románia a "régi gárda" kezében - ez a Süddeutsche Zeitung /München/ Romániáról szóló cikkének egyik mellékcíme, ismerteti az írást Hollai Hehs Ottó Németországból. Az országban az infláció 70 %-os, a munkanélküliség 10 %-os, komoly politikai ellenzék nem létezik, mert senki sem lát kiutat a politikai válságból. A volt nomenklatúra és a volt Securitate kezében tartja a politikai és gazdasági hatalmat, az SRI nem sokkal jobb elődjénél, emellett együttműködik a nacionalista, szélsőséges pártokkal, állítólag a soviniszta Romania Maret is ők pénzelik. A franciák egy része nyíltan támogatta a románok "latinos nacionalizmusát", azonban az új államelnök konzervatív, nem valószínű, hogy segíteni fogja a bukaresti gárdát. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 27./2005. január 11.Aradról a hetvenes évek derekán költözött Németországba Hollai Hehs Ottó, akinek írói kvalitásaira a ’90-es években figyeltek fel Erdélyben, amikor érdekes és eredeti politikai kommentárokat közölt a Romániai Magyar Szóban a kelet-európai változásokról. A magyarországi Kapu Kiadó gondozásában 1999-ben jelent meg Hollai Hehs Ottó Skizofrén világunk című könyve. Napvilágot látott új könyve, ebben a magyar szellem 101 kiválóságának életrajzát gyűjtötte össze Szent Istvántól Polgár Juditig. A könyvet Aradon nyomtatták, a történelmi részt Ujj János ellenőrizte, a grafikai munka Brittich Erzsébeté. /Puskel Péter: Németországban élő földink könyve. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 11./2006. augusztus 11.A Budapesten született, később Aradra került, jelenleg Németországban élő Hollai Hehs Ottót az ismeretterjesztés motiválhatta Szent Istvántól Polgár Juditig /Carmel Print & Design, Arad; 2004. A szerző kiadása/ című kötetének megjelentetésében. A fedőlapon szereplő meghatározás szerint egy fiataloknak, öregeknek egyaránt ajánlott olvasókönyv. A több mint 300 oldalas kötetnek inkább a személyiségportrékon keresztüli korábrázolásban érdekelt. A könyv használata ajánlatos tanárok, osztályfőnökök számára. /Ady András: Szent Istvántól Polgár Juditig. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 11./2012. február 27.Emlékezzünk a kommunizmus bűneire és áldozatairaA XX. század fantasztikus tudományos és technikai felfedezései egy új, boldog és reményteljes jövőt ígértek, de két véres háború és két szörnyű ideológia az öldöklések és téboly korszakát zúdították a világra. Magyarországon minden év február 25-én tartják a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapját. Eggyel több a szomorú emléknapok száma, hiszen január 27-e (Auschwitz felszabadítása) Holokauszt Emléknap, de a szomorú emléknapokhoz sorolnám a mi október 6-ánkat is, és ez folytatódhatna tovább, hiszen történelmünk világviszonylatban is telve gyásznapokkal. Ezek az emléknapok valójában emlékeztető napok, hiszen tulajdonképpeni céljuk, hogy a szomorú események soha ne ismétlődjenek meg. Próbálkozunk, igyekszünk, de sajnos ezek a megemlékezések sem segítenek eléggé, a történelem egyelőre ismétli magát, a gonoszkodás tovább folyik. A nácik által elindított borzalmas háború, és az „alacsonyrendűek” ritkítása, 12 év alatt legalább 50 millió áldozatot követelt, de a szám valószínű nem reális, ennél többen pusztultak el. A 73 évig tartó kommunista diktatúra áldozatainak számát száz millióra becsülik, de a statisztika itt is valószínűleg pontatlan. Már abba is szörnyű belegondolni, hogy ahogy ma – a tőke birodalmában – milliárdokkal dobálózunk, úgy labdázunk a sötét múlt emberáldozatainak statisztikai adataival is, hiszen újabb és újabb adatok feltárása után, még ezer, még millió áldozat kerül a listára. A Szovjet birodalom felbomlása után „felszabadult” kelet-európai országok különböző módon viszonyultak múltjukhoz. Sokan még a rendszerváltás tényét is megkérdőjelezik, hiszen a szovjet hegemóniától megszabadult legtöbb országban, bár az egypártrendszert átalakították, a volt kommunista nómenklatúrát megtartották, akik különböző „pártszínekben” még most, húsz év után is jelen vannak ezen országok vezetésében. A régi kommunista bűnök feltárása, a bűnösök felelősségre vonása, az elszámoltatás a legtöbb országban elmaradt, de ezt sokan még ma is megtennék, még ha kissé késve is. Ne felejtsük el azonban, hogy ma már tettesek és áldozatok gyermekei, unokái egymás mellett dolgoznak, és együtt néznek szembe a jelen és a jövő nehéz kérdéseivel. A magyarok a konzervatív kormány idejében, 2000 júniusában jelölték meg február 25-ét emléknapnak, Kovács Béla kisgazdapárti politikus letartóztatásának és Szovjetunióba hurcolásának emlékére. Igen, bőven van mire emlékezni!! A hírhedt recski kényszermunkatábor, a váci börtön, Kistarcsa, Márianosztra sok ezer ártatlan magyarnak volt meghurcoltatási és kínzási helye. Az Andrássy út 60. szám alatti neoreneszánsz palota, egykor a nyilasok Hűség Háza, majd ÁVO és ÁVH székház, 1944 és 1956 között az állami terror központja volt. Tíz éve, 2002 februárja óta Terror Háza Múzeum, minden, már érett magyar fiatalnak legalább egyszer meg kellene látogatnia. A szomorú magyar múltnál talán még tragikusabb a kommunisták romániai terrorja. „A kommunizmus fekete könyve” francia kiadásban jelent meg 1997-ben, de csakhamar minden európai nyelvre lefordították, Bukarestben 1998-ban már kapható volt. A könyv harmadik része foglalkozik Kelet-Európával, de eléggé hiányos, egy román kiegészítést már készítettek, de további kutatói munkára még nagy szükség volna. 1945. március 6-án lépett a Gróza-kormány hivatalba, és innen lehet számítani a román kommunisták terrorjának kezdetét, ami megszakítás nélkül 1989 decemberéig tartott. Már a sokak által „felmagasztalt”, „magyar barát”, Gróza alatt elkezdődtek a tisztogatások, 1945 augusztusáig sok ezer letartóztatást hajtottak végre, elsősorban a történelmi pártok soraiból. Mihály király távozása után felgyorsult a hajtóvadászat a kommunista rendszer ellenségei után, Georghiu–Dej felállította a hírhedt szekuritáte hálózatát, és politikai foglyokkal elkezdte építtetni a Duna–Fekete-tenger csatornát, amelyet a román polgárság temetőjének szánták. („Un mormant al burgheziei româneşti”.) Jelen publicisztika nem teszi lehetővé a román kommunisták gaztetteinek a felsorolását, megnyugtató, hogy erről már sokat írtak, és remélhetőleg még sok, eddig elhallgatott anyag is a nyilvánosság elé kerül. Mert a mai fiatal román nemzedéknek meg kell ismernie múltját, annak szépségeivel, dicsőségével, de sötétségével és gyalázatos tetteivel is. Románia, a többi szomszédos állammal, ma nagyon nehéz gazdasági helyzetben van, de legalább megadatott, hogy mindenki megmondhatja véleményét anélkül, hogy az államvédelem lakatot tegyen a szájára: oda utazhat ahova akar, tiltakozhat a kormány intézkedései ellen, és nem vetik börtönbe politikai hovatartozása miatt. Ezt ma meg kell becsülni, de igazán értékelni csak akkor tudjuk, ha nem felejtjük a közelmúltat. Ha nem feledjük a Duna-csatorna rabszolgáit, Jilava földbe vágott celláit, Nagyenyedet, Szamosújvárt, ahol ártatlan rabok töltöttek hosszú-hosszú éveket, évtizedeket; a piteşti „átnevelési” programot, ahol fiatal értelmiségi rabok ördögi kegyetlenséggel igyekeztek fogolytársaikat „jobb belátásra” bírni, és meggyőzni őket a kommunizmus felsőbbrendűségéről. És még sorolhatnám! A kommunista ideológia a megvalósulás érdekében ölt, pusztított, a cél érdekében milliók szenvedtek, egész népcsoportok tűntek el, társadalmi osztályokat megsemmisítettek. Hála a Mindenhatónak, ez a hamis ideológia nem győzedelmeskedett. Ha egy ember valahol meghal, sírnak a hozzátartozók, barátok; ha egy ember valahol gyilkol, hosszú hónapok pereskedése következik, aztán az ítélet súlyos, vagy néha elnéző. A téves eszmék, ideológiák milliós áldozatait még igazán megsiratni sem tudjuk – annyi könny nem is létezik –, pereskedésre is csak részlegesen került sor, a bosszú nem hoz megoldást. Maradnak az emléknapok és az állandó figyelmeztetés: soha többet! Végezetül csak annyit, hogy Romániában még élnek a terror áldozatai. Nincsenek már sokan, és a legtöbbjük nagyon idős. Egy 2009/221-es törvény előírja a volt politikai foglyok kárpótlását, ezt más – volt szocialista – országokban már végrehajtották, a románok itt is késlekednek. Az idő telik, sokan még reménykednek! Hollai Hehs Ottó Németország Szabadság (Kolozsvár) 2013. május 6.Kísért a szomorú, igazságtalan, gonosz múltMár több mint húsz éve megbukott a Kelet-Európában fél évszázadig népeket terrorizáló szocialista rendszer. Azóta beszélünk „rendszerváltásról". Sokan vitatják a „váltás" valódiságát, mondhatnánk úgy: valami történt, de ez nem az igazi. Romániában például gyorsan kivégezték a gyűlölt diktátor házaspárt, de a régi „lakájok", az alvezérek, a „szálakat mozgatók" a helyükön maradtak. Magyarországon – nyugati parancsra – szinte mindent „privatizáltak", de a pénzek a régi nomenklatúra zsebébe vándoroltak, és a régi hatalom csak nevet változtatott, „szívet" és erkölcsöt nem. Ma, húsz év elteltével még mindig érezzük, hogy kísért a múlt. A hetvenes években a román állambiztonság behívat egy köztiszteletben álló tánctanárt, aki „véletlenül" homoszexuális. „Ön szexuálisan zaklatja tanítványait, súlyos hiba, ezért börtönt is kaphat. Talán, ha segít nekünk a munkánkban, elnézünk a dolog felett" – hangzott a Szekuritáte tisztjének ajánlata. A tanár szó nélkül aláírt egy „együttműködési" nyilatkozatot; ma ezt úgy mondják, spicli lett. Nos ilyen eset ezer és ezer akadt a nagy szocialista táborban, a módszer hozzátartozott a diktatúra fenntartásához. 2008 nyarán, a demokratikus Magyarországon egy prominens alvilági vezér kapcsolatot vesz fel az akkori szocialista kormány „nemzetbiztonsági" szerveivel, és felajánlja szolgálatait a konzervatív ellenzék lejáratásában. (Portik Tamásról, az 1990-es évek olajszőkítési ügyleteiről ismert Energol Rt. egykori igazgatójáról és Laborc Sándor korábbi titkosszolgálati vezetőről van szó. A közöttük lezajlott két megbeszélésről készült hangfelvétel titkosságát nemrég oldotta fel a budapesti Alkotmányvédelmi Hivatal. A leiratok szerint 2008-ban Laborc a Portiktól származó, közéleti szereplőkre terhelő információkat a nyilvánosság előtt akarta felhasználni. A dokumentumokból kiderül, az 1998-as Aranykéz utcai robbantásos merénylet és Prisztás József vállalkozó meggyilkolása ügyében felbujtással gyanúsított Portik félt attól, hogy 2010-ben a baloldal elveszti a választásokat, és mindent megtett volna, amit kérnek tőle. – szerk. megj.) A részleteket tudjuk, vagy legalábbis azt hisszük, hogy tudunk valamit. A hasonlóság a két eset között egyértelmű. A módszerek nem változtak, legtöbb esetben csak névcserék, „átkeresztelések" történtek. A valóság az, hogy az átlagpolgár nem tudja, nem is sejtheti, hogy milyen mocskos világban él. Az utca embere éli, tengeti életét, és ez az élet napról napra nehezebb lesz, mert a világ változik ugyan, de erkölcsileg nem lesz jobb, tisztességesebb. A világot valahol irányítják, nem tudni pontosan hol, de ha azt mondjuk: „háttérhatalom", nem tévedhetünk sokat. Jogos a kérdés: milyen erős ez a hatalom? Valószínű, hogy befolyásuk óriási, gazdasági téren egyeduralmuk van, de befolyásolják – beszervezett személyeken keresztül – a politikai életet, a választások kimenetelét, és a titkosszolgálati hálózatok segítségével a számukra terhes ellenzéket is gyengíteni tudják. A Magyarországon most felfedett 2008-as botrány tehát nem egyedi eset, számunkra azért tűnik érdekesnek, „feltűnőnek", mert most kaparták ki. Látunk más furcsaságot is, mely normálisan gondolkodó embert felháborít. A román Szociáldemokrata Párt (PSD) kongresszusán egy magyar szocialista képviselő (hölgy), virágátadás közben, térdelve adott puszit az alakulat alapító elnökének, Ion Iliescu volt államfőnek. Tévedés ne essék, mindenkinek tisztelem a politikai nézeteit, voltak (tisztességes) kommunista barátaim, szóval nem azzal van baj, hogy ki milyen ideológiát követ, ha ebben hisz, és nem személyes, anyagi érdekből politizál. De a románok tudják, ki volt Iliescu, és tudják a magyarok is. A moszkovita tanítvány a Ceauşescu-rendszer egyik éllovasa volt, sokban nem különbözött a „főnőkétől", akitől gyorsan megszabadult, hogy aztán a helyébe ülhessen. Ha ténylegesen szeretnének sötét múltjukkal szakítani, a most ellenzékben harcoló magyar szocialisták legalább nyilvános gesztusaikban legyenek elővigyázatosak. Az MSZP fiatal, „tisztességes" gárdája buzgón igyekszik a kellemetlen múltat felejtetni és egy generációs cserével új úti célt mutatni az esetleges támogatóknak, ugyanakkor prominens képviselőjük hanyatt-homlok rohanva, virággal a kezében „térdre borul", és úgy csókolja a román nép Ceauşescu-utódját. Nem voltam soha bosszúálló, ma már nincs helye a „tetemrehívásnak", de azért elégeljük meg végre, hogy buta cirkusznézőket csináljanak belőlünk, akik szájtátva nézik a piszkos múltat felidéző bohóckodásokat. A világ kihívásai sokkal nagyobbak, jelentősebbek, semhogy holmi alvilági és „nemzetbiztonsági" főemberek viselt dolgaival hetekig, hónapokig foglalkozzunk. Egyszerűen, de radikálisan félre kell tenni őket az útból. Úgy is szokás mondani: ki kell őket vonni a forgalomból, de a hasonló – még létező és működő – egyedeket is. A román közéleti szférára is vonatkozik az előbbi. Rossz emlékeket felidéző perszónáknak ne adjunk alkalmat, hogy nyilvános helyeken virágcsokrok mögé bújjanak. Ezek az apró tisztogatások nem tüntetik el, de legalább nehezítik a „háttérhatalom" munkáját. És ez is valami. Remélem, világosan beszéltem! Hollai Hehs Ottó A szerző Németországban élő publicista Krónika (Kolozsvár) 2013. november 6.1956 tanulsága: kitartás kell a siker érdekében, de megériÓriási idő telt el azóta, hiszen 57 év több, mint egy fél évszázad, legalább két új generáció nőtt fel ezalatt, és az 56-os események szemtanúi, vagy résztvevői közül már nagyon kevesen élnek. Az Isten akkor, ezekben a nehéz napokban velem volt, mert még itt vagyok és emlékezem Az októberi eseményekre senki nem számított. Bár bizonyos dokumentumok, állítólag bizonyítják, hogy az 1956-os forradalom szervezetten előkészített volt, az október 23-án elkezdődött megmozdulás, a magyar fiatalság, később az egész nemzet spontán megmozdulása volt. De erről vitatkozzanak a történészek. Az biztos, hogy Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála után, a szovjet vezetés hatalmi vetélkedései következtében, egy bizonyos enyhülési folyamat indult a csatlós államok politikájában. Sok társammal együtt, saját bőrömön is éreztem, hogy valami különleges változás történt, mert mint a román gulág egyik rabja, megmenekültem a Duna-csatorna szörnyűségeitől – 1953 nyarán a kanális munkálatait leállították (alig három hónapot töltöttem ott), és sok ezer politikai fogoly fellélegzett A magyar politikában is komoly változások történtek, az akkori, elég zavaros helyzet történelmi kiértékelése azóta is tart. A magyar értelmiség reformokat várt a kommunista vezetéstől, és ezek az elképzelések először az 1955 márciusában megalakult Petőfi Kör vitáin fogalmazódtak meg. Ami néhány évvel azelőtt még elképzelhetetlen volt, az 1956 tavaszán, nyarán már valóság lett, hiszen a pártot, a vezetést a nyilvánosság előtt is bírálták. Októberben a diákok kezdtek mozgolódni, és 16-án Szegeden egy új (a Párttól független) diákszervezet alakult, a MAFESZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége). Egyik gyűlés a másikat követte, és a 22-én, a Budapesti Műegyetemen megtartotton már radikális követelések is elhangzottak. Aradnak is emlékezetes volt október 22. A szegedi „Tiszatáj” irodalmi folyóirat küldöttsége ezen a napon irodalmi estet tartott a Kultúrpalotában. A lapot egy szegedi egyetemistákból álló munkaközösség hozta létre még 1946-ban. A Tiszatáj nevet Péter László javaslatára adták a folyóiratnak, akit később 1957-ben letartóztattak, és a lap is megszűnt ideiglenesen. Az aradi látogatásról dr. Péter László egy önéletrajzi írásában, többek között így emlékezik: „Szeptemberben megszerkesztettük a Tiszatáj 1956. évi 5. számát, amely október 19-e körül készült el…. Október 19-én este zajlott le a József Attila Kör egyetlen ülése…. Minthogy másnap három napra az írócsoport küldöttségével Aradra utaztunk, csak kedden délután tudtam összejönni Fejér Dénessel... stb. Az aradi úton különös esemény nem történt. Irodalmi estünk sikerét elsősorban annak köszönhette, hogy nem volt benne közvetlen nyers, vulgáris politikai mondanivaló. (Egyedül tán Lődi versében, aki a Rajk-temetés hatása alatt a „Rákosi-önkény áldozatairól” írott versét olvasta föl. Ez a verse október 23-án vagy 24-én megjelent a Délmagyarországban, éppúgy, mint Gurszky István lázító „Rohanunk” c. verse is – ugyancsak október 24-én!) Az est bevezetőjét én mondtam: Arad és Szeged irodalmi kapcsolatairól beszéltem, majd célunkat a szocialista humanizmusban jelöltem meg”. Dr. Pétert a forradalom leverése után a magyar államvédelem meghurcolta, de nem zárták be. Önéletrajzában egy kicsit bagatellizálja az aradi utat, de én jól emlékszem az új irodalmi hangvételre akkor este a zsúfolt Kultúrpalotában, ahol a tömegben ott nyüzsögtek a szekuritáte emberei is. Már az aradi állomáson, a szegediek fogadásán csodálkoztunk, mikor az aradi B. elvtárs üdvözletére: „Kedves szegedi elvtársak” az a válasz jött, hogy „Nem is biztos, hogy már elvtársak vagyunk”. Az előadás után nővéremmel és többedmagammal, hátra mentünk az öltözőkbe, és szóba álltunk a fiatal szegedi költőkkel. Itt már védve voltunk a spiclik megfigyelésétől. Főleg irodalmi dolgokról esett szó (nővérem is versíró volt, és éppen egy előadó estre készültünk), politikai kérdéseket nem érintettünk, de emlékszem, hogy a hangulat már egészen más volt, mint nálunk, a párt és elvtárs szavak, még véletlenül sem hangzottak el, de forradalomról sem esett egyetlen szó sem. Másnap a magyar rádióból aztán mindent megtudtunk. Lelkendezve, és borzongva hallgattuk a pesti híreket. Bennem a remény és félelem érzései váltották egymást. Reméltem, hogy a magyar forradalom átterjed Erdélyre, Romániára és talán a többi szocialista országra, és reméltem, hogy talán ezúttal a Nyugat is felfigyel ránk, és valami segítséget, vagy legalább támogatást kapunk. De azt is tudtam (hiszen három román börtönév volt a hátam mögött), hogy a kommunisták „államvédelme” jól szervezett, elszánt és könyörtelen, fegyveres lázadásnak sok sikere nem lehet. November 4-én minden elveszett Az irtózatos szovjet katonai túlerő durván eltiporta a magyar fiatalok forradalmát. Nekünk, magyaroknak, ez a nap, október 6. mellett, nemzeti gyásznap lett, a Nyugatnak pedig a „szégyen napja”. A szabad, kapitalista világ tétlenül, szemrebbenés nélkül végignézte a serdűlő korú magyar szabadságharcosok utolsó, kétségbeesett harcát a világ legnagyobb katonai hatalma ellen. November 18-án, mikor az utolsó reményvesztett harcok dúltak odaát, nálam is megjelentek a pribékek. Nehéz napokat töltöttem az aradi és temesvári szekuritáte pincéjében, még három személlyel együtt. A gondviselés, és talán egy kis szerencse is velem volt, mert megúsztam. Magyar, fegyveres felkelés megszervezésével vádoltak, a szegedieken keresztül, a Petőfi Kör megbízásából kellett volna Aradon a helyi felkelést megszervezni. A vád nevetséges volt, de ha rám bizonyítják, legalább húsz évet kapok. A vád „koronatanúját” előzőleg nagyon „megdolgozták”, mikor szembesítették velem, megkínzott báb volt. Hihetetlen félelemben éltem meg ezeket az órákat, de valahogy a lélekjelenlétem megmaradt, és imádkoztam. Sikerült meggyőzni őket a vád ellentmondásairól, de egyik társamnak egy alibit is tudtam bizonyítani, így, csodák-csodájára, mindannyiunkat haza engedtek. Az biztos, a román kommunisták még soha nem féltették annyira a bőrüket, mint azokban a napokban. Még november közepén is, mindent becsomagolva várták a szekusok a fejleményeket, és ránk magyarokra, mint veszélyes forradalmárokra tekintettek. Aztán végleg eldőlt a magyar forradalom sorsa, és Romániában is megkezdődött a bosszúhadjárat. Sok ezer magyar (és román) esett áldozatul az 56-os események utáni román tisztogatásnak. A megyénkből elinduló szervezkedéseknek sok barátom és ismerősöm esett áldozatul, voltak, akik csak többévi börtön után tértek haza, de sokakat kivégeztek (pl. a Szoboszlay-per fővádlottjaitAztán végleg eldőlt a magyar forradalom sorsa, és Romániában is megkezdődött a bosszúhadjárat. Sok ezer magyar (és román) esett áldozatul az 56-os események utáni román tisztogatásnak. A megyénkből elinduló szervezkedéseknek sok barátom és ismerősöm esett áldozatul, voltak, akik csak többévi börtön után tértek haza, de sokakat kivégeztek (pl. a Szoboszlay-per fővádlottjait). A Nyugat tudatosan tűrte a kommunizmust Az akkori események már a történelemkönyvek oldalain olvashatók, de látni, hogy a magyarság még mindig nem egységes 1956 megítélésében. Egyesek ki szeretnék sajátítani a forradalmi megemlékezést, mások azt mondják; amíg a hóhérok is köztünk vannak, nem lehet együtt ünnepelni. Én még élek a régiek közül, és vallom, hogy 56 küzdelmei nem voltak hiábavalók, hiszen a kommunista világ az első komoly sérülést szenvedte a magyar forradalom révén. Ma már tudom, hogy a Nyugat – saját politikai taktikája miatt – tudatosan még sokáig tűrte a kommunizmus jelenlétét Kelet-Európában, hogy aztán a nyakunkba varrjanak egy új diktatúrát; a pénz diktatúráját. A XXI. század elején ez ellen az új, nagyon veszélyes hatalom ellen indult meg a tiltakozás, és ezt 2010 óta már Magyarországon is érezzük. Az új forradalmat már nem fegyveres felkeléssel kell megvívni, hanem okos taktikával, és főleg széleskörű összefogással. A kelet-európai kis nemzetek szoros egységére lesz a jövőben szükség, hogy a pénzhatalom egyeduralmát visszaszorítsuk, és ebben a harcban a magyarság példaadó lehet. Ahhoz viszont, hogy szomszédjaink bizalmát megnyerjük, egy erős magyar összefogásra is szükség volna, ami még várat magára. A következő szabadságharc hosszabb lesz, mint az 56-os nehéz harc volt, sok türelemre és kitartásra lesz szükség a siker érdekében, de megéri! Ez a gondolat lehet ma 1956 tanulsága A kelet-európai kis nemzetek szoros egységére lesz a jövőben szükség, hogy a pénzhatalom egyeduralmát visszaszorítsuk, és ebben a harcban a magyarság példaadó lehet. Ahhoz viszont, hogy szomszédjaink bizalmát megnyerjük, egy erős magyar összefogásra is szükség volna, ami még várat magára. A következő szabadságharc hosszabb lesz, mint az 56-os nehéz harc volt, sok türelemre és kitartásra lesz szükség a siker érdekében, de megéri! Hollai Hehs Ottó, Németország Nyugati Jelen (Arad) 2014. május 8.Nyitott kapuból nézveForrás: rimaszombat.polgarinfo.hu Vannak emberek, akik évtizedek óta különböző tájain élnek a nagyvilágnak, de gyökereiket nem tudják, talán nem is akarják eltépni. Az ausztrál őslakosok bumerángjához hasonlóan, minduntalan visszatérnek. Sokan nem csupán emlékeiket keresik ifjúságuk városában, hanem le is tesznek valamit az asztalra, amelynek mindig van némi köze az aradi múlthoz és jelenhez. Hollai Hehs Ottó ilyen földink. Pedig Budapest szülötte, a háború után került édesanyjával és nővérével Aradra. A „régiek”, bocsánat a kifejezésért, nyilván emlékeznek rá. Talán még abból az időből, amikor a magyar gimnázium Törekvő Ifjúság című diáklapja körül mesterségesen kirobbantott botrányról és betiltásáról beszéltek városszerte. Ottó újságírói vénája már felsős diákként megmutatkozott. Aztán színész akart lenni, de az élet mindig közbeszólt. Nem olyan idők jártak, és „káderlapja” ugyancsak pecsétes volt, tehát ambícióit „jegelve” kényszerült a megélhetését másként biztosítani. Negyven éve él Németországban. De már az 1990-es években újra hallhattunk róla, hiszen a Romániába érkező segélyszállítmányok egyik lelkes szervezője volt, majd időnként olvashattuk okfejtéseit a Kapu című magyarországi folyóiratban. Később a Romániai Magyar Szónak, illetve a Nyugati Jelennek, pozsonyi és erdélyi lapoknak küldte az írásait. Újabban ismét publikál a Nyugati Jelenben. Aradon sokan hozzájutottak a Szent Istvántól Polgár Juditig című, a magyar szellemi élet kiválóságairól írott könyvéhez, amely 2004-ben jelent meg. Legújabb kötete, a korábbi publicisztikai írásaiból közölt testes válogatás Nyitott Kapu címmel Budapesten került ki a nyomdából, de néhány példányát az aradi könyvkereskedésekben is megtalálhatja az érdeklődő. Hollai Hehs Ottó nem politikus, nem gazdasági elemző. Csupán nagy élettapasztalattal, józan világszemlélettel és sorstársai, az európai emberek iránti fejlett empátiakészséggel rendelkező közíró, aki saját szemszögéből igyekszik megérteni és megértetni az olvasóval korunk bonyolult és a gazdasági érdekektől rendkívül szövevényesen behálózott politikai és társadalmi életét. Nem akar senkit meggyőzni, csupán közli velünk gondolatait. És időnként igencsak „fején találja a szeget.” Nincsenek pártérdekei, nem sorolható igazán sem a jobb-, sem a baloldalra. Nem fetisizálója az Európa „boldogabb” felében tapasztalható demokráciának, sőt a németországi állapotoknak sem. Skizofrén világunk című 1999-ben megjelentetett könyve, illetve a Haldokló Nyugat címmel közreadott cikksorozata is ezt sugallja. A magyarság jövője, s ezen belül az erdélyi és az aradi magyarság helyzete is sokat foglalkoztatja. Előítéletektől mentesen igyekszik felvázolni egy jövőképet. Érdekes és érdemes (újra) elolvasni okfejtéseit. Fellelhető bennük a topon lévő politikusok gondolkodásától és sztereotípiáitól letisztított, egyéni látásmód. Ezzel persze lehet azonosulni és lehet nem egyetérteni. Mert kétségtelen, hogy Hollainak nincs mindenben igaza. Meglátásai sem cáfolhatatlanok. De gondolatait világosan, közérthetően fogalmazza meg, és azok, akik netán úgy gondolják, hogy távol tarthatják magukat a körülöttük zajló élettől, egyfajta kívülállóként figyelhetik meg napjaink történéseit, amelyeknek szenvedő vagy örvendő alanyai, hamar rádöbbenhetnek, hogy ez mennyire hamis, sőt álságos életszemlélet. Visszatérve az alapgondolathoz: Hollai Hehs Ottó egyike azoknak a távolba szakadt, de fáradhatatlanul publikáló aradiaknak (Böszörményi Zoltán, dr. Greffner Ottó, a Piroska házaspár, Waldmann Iván, néhai Galló Géza stb.), akik hazát igen, de szívet nem cseréltek, és időszakonként visszatérve, megajándékoznak minket szellemi alkotásaikkal (is). Kár lenne ezeket nem kézbe venni, fellapozni. Puskel Péter nyugatijelen.com. Erdély.ma 2014. szeptember 22.Milyen az a „helyes magyar út” (I.)A múlt hónapi ünneplés táncos, zenés, tűzijátékos hangulata után, ismét elindult egy ingerlékeny politikai polémia, eléggé rosszmájúan és a mai valóságtól erősen eltávolodva, az ún. magyar útról, pontosabban a „szentistváni, keresztény, magyar útról”. A hozzászólások nagy része zűrzavaros, rosszindulatú vagy túlságosan elfogult volt, és mint mindig a magyar politikában, mindkét oldal szócsőnek használta a „szentistváni” témát. Az anyaországi viták mellett Erdélyben is megemlékezések hosszú soráról olvashattunk, de ezek nagy része mérsékelt hangú volt. Lokálpatrióta módon egy picit itthon maradok, a mi aradi újságunknál, és egy személyes „sérelemre” is válaszolok. Tíz évvel ezelőtt megjelent könyvem, első, szent királyunkról írt kis fejezetét, a Nyugati Jelen aug. 20-án leközölte. Egy „hozzászóló” több pontban elég erősen megbírált. Megjegyzi, hogy „talán mégsem voltak annyira pogányok a magyarok, mint ahogyan ennek tudatát ma ránk akarják erőszakolni”. Most bocsánatot kell kérnem, én nem akarok senkire, semmit ráerőszakolni, de mindenütt, ahol eddig olvastam, a régi nomád, lovas pásztornép, a magyar pogány nép volt. Különben a pogány szó latin eredetű, és a régi (pl. őskeresztény) időkben falusit, vidékit jelentett. (Az új keresztények inkább a városokban szaporodtak, talán innen a megkülönböztetés.) Később a többistenhívőkre használták, tehát aki nem zsidó, nem keresztény vagy mohamedán. „Hozzászólónak” ajánlom Herczeg Ferenc: Pogányok című könyvét. Régi (bocsánat) pogány magyarokról szól. Második megjegyzése, hogy a Szent Koronát István nem kaphatta a Vatikántól, „mert ott a levéltárban semmi nyoma sincs a korona küldésnek”. Most szégyenkeznem kellene, mert eddig mindenütt úgy olvastam, hogy a Szent István fejére helyezett korona II. Szilveszter pápától ered. Nos, félre téve az iróniát, a Szent Korona körül még mindig tartanak a viták, de ez nem is lényeges. Két komolyabb levéltári anyag maradt fenn, szó szerint egyik sem bizonyítja, hogy ténylegesen Szilveszter küldte volna (személyesen) a koronát. Tudjuk azonban, hogy a Koronának elsősorban szimbolikus értelme (tisztelete) van, az viszont tény, hogy a korona és királyi cím adományozása, annak idején pápai jog volt, de erre „csak a császárnak, mint a keresztény világ tényleges irányítójának hozzájárulásával kerülhetett sor”. A pápától kért koronát végül is, mai szóhasználattal, lobbizás útján kaptuk meg, mert István ügyét támogatta felesége, Gizella és sógora, Henrik bajor herceg is, aki jó viszonyban volt a császárral, és kihasználva politikai befolyását, minden erővel támogatta a magyarok önálló királyságát, hiszen ott húga lett a királyné. Hozzászólóm kötekedő szándékát mi sem bizonyítja jobban utolsó megjegyzésénél: „Amúgy, ez az egész forrás-könyv zagyvaságokkal lehet tele,…amiként Polgár Judit sem éppen az a szentistváni nagyság, hogy egymás mellett lenne a helyük. Egyazon könyv-címlapon emlegetni őket, enyhén szólva is nagy túlzás. Nagyon nehéz erre józanul reagálni. Könyvem megjelenésekkor – a jobboldalról – olyan megjegyzéseket kaptam, hogy a 101 híres magyar között sok a „nem tiszta magyar”. Kényes téma ez nálunk, és látom, még sokáig az marad. A zsidószármazású sakkozó lány, és a szent király egy könyvben? ! Mosom kezeimet, és kijelentem: nem tehetek róla, hogy a zseniális magyarok egy része zsidószármazású volt. Arról sem tehetek, hogy Nyugaton pl. a Puskás, vagy éppen a Polgár nevet jobban ismerik, mint Szent Istvánét. Az a Polgár- lány egy zseni, akit az egész világ csodál, megérdemli, hogy ott legyen a kiemeltek között. Ezzel nem rontom a nagy király „presztízsét”. Arról, hogy Judit nem „tiszta magyarnak” született, nem tehet, mint ahogy Molnár Ferenc, Teller Ede, Szilárd Leó, Ábrahám Pál, Köstler Arthur és a többiek sem tehetnek. A fentiek, látszólag magányügynek számítanak, hiszen csak egy könyvről, és néhány megjegyzésről esett szó, de a probléma vetülete szélesebb. A magyarság még mindig hajlamos, hogy részben téves, és nem ritkán veszedelmes felfogások rabja legyen. A szentistváni útról szóló viták is ezt bizonyítják. (Folytatjuk) Hollai Hehs Ottó, Németország Nyugati Jelen (Arad) 2015. március 24.Mélyponton a román–magyar kapcsolat (I.)Egy régebbi írásomban (2012. aug.) idéztem Valeriu Pop miniszter egy írásbeli kijelentését még 1941 februárjából, miszerint – Románia és Magyarország között valóságos idegháború zajlik. Az fogja elveszíteni a harcot, aki hamarabb elveszti a türelmét”. – Véleményét a román politikus az akkori, nagyon feszült politikai helyzetben fogalmazta, de valahogy úgy érezzük, az „idegek harca” ma is folytatódik. Az 1940. aug. 30-án megszületett második bécsi döntés után az addig sem túl szívélyes kapcsolat teljesen megmerevedett a két ország között. A Turnu-Severinben megtartott tárgyalások teljes kudarca után már háborús hangulat uralkodott mindkét táborban, a magyar kormány (Teleki miniszterelnök, Csáky külügyminiszter) nem óhajtotta egy harmadik, ún. döntőbírói fél beavatkozását, és már egy fegyveres beavatkozás is szóba került. „Ha Magyarországot diszkriminálják a Romániától követelt területek vonatkozásában, akkor ez háborút fog előidézni” (Csáky külügyminiszter).Egy ilyen „összetűzés”, Erdély területén román és magyar ártatlan civil áldozatokat követelt volna. Szerencsére másképp történt. Hitleréknek mindkét szövetségesre szükségük volt, és végül Erdélyről (mint már előzőleg) a nagyhatalmak, ezúttal a tengelyhatalmak döntöttek. Az 1941 júniusában bekövetkezett hadüzenetek a Szovjetunió ellen egészen új helyzetet teremtettek, hiszen mind Romániának, mind Magyarországnak együtt kellett harcolnia a közös ellenség ellen. Mind a románok, mind a magyarok nagyon féltek a „bolsevik” veszélytől, de az erdélyi kérdést azért nem felejtették, hiszen a bécsi döntéssel egyik nemzet sem volt elégedett, a románok kb. 1,2 millió románt „sirattak”, akik a másik oldalra kerültek, a magyarok pedig egész Erdélyt akarták. A román közvélemény többsége, az ellenzéki I. Maniu parasztpárti vezérrel az élen, nem volt túlságosan németbarát, de Antonescu tábornok (a Conducátor) is idejében „meggondolta” magát, és már 1944 márciusában (egy zártkörű konferencián) kijelenti: „Én nem vagyok soha, és soha nem is voltam Németország támogatója. Én a román nemzet támogatója vagyok, és érte harcolok, azzal, akivel tudok, hogy megmentsem: ma Németországgal, holnap az angolokkal, a tatárokkal, vagy éppen a cigányokkal, hogy megmentsem a román nemzetet”. A későbbiekben nem zárja ki Erdély fegyveres úton való visszaszerzését: „Ha 16 millió román nem tud 1,2 millió románt kiszabadítani a „rabszolgaságból”, akkor vesszen el mind a 16 millió” – jelentette ki hangzatosan. Az oroszok 1944 tavaszán elérték a román határt, és akkor már mindenki a kiugrás mellett érvelt. Mihály király, az aug. 20-án Iaşi-nál bekövetkezett frontáttörés után gyorsan döntött, Antonescut kikerülve, aug. 23-án átáll az eddigi halálos ellenség oldalára. Érdekes, hogy még 1943-ban kísérlet történt egy közös magyar–román „kiugrásra” is, amikor Kállai miniszterelnök gróf Bánffyt küldte Bukarestbe, aki Maniuval tárgyalt egy közös akcióról. Sajnos a tárgyalás nem vezetett eredményre. Ezek után logikus, hogy a szovjet álláspont Romániát támogatta az erdélyi kérdésben, de valószínűleg szerepet játszott a Groza-féle „demokratikus”, már erősen kommunista befolyás alatt álló román kormány gyors megalakulása 1945 márc. 6-án. Miért is írom le ezeket a múltbeli eseményeket? Talán azért, hogy kihangsúlyozzam, a románság történelmének legkritikusabb perceiben mindig össze tudott fogni, és döntései elsősorban a nemzet érdekeit szolgálták, semmi másra nem volt tekintettel. A magyar politikában, diplomáciában ez az elv, sajnos, nem tapasztalható. Hollai Hehs Ottó, Németország Nyugati Jelen (Arad) 2015. március 25.Mélyponton a román–magyar kapcsolat (II.)A románság jelenlegi kisebbségi politikája számunkra „idegesítő”, talán nem is túlzás, ha felháborítónak nevezzük. A románok ezzel szemben „nyugodtan” végzik dolgaikat, mondanám „kisded” játékaikat, a régi recept szerint. Nekik semmi nem sürgős, és azt is tudják, hogy az idő most is nekik kedvez. A statisztika azt mutatja, hogy a magyarság Erdélyben nem gyarapszik, sőt inkább fogyóban van. A másik tény, amit „román barátaink” kárörvendve vesznek tudomásul, hogy az erdélyi magyar politikában semmi egység nincs, a magyarság politikai szerepvállalása a jövőt illetően megkérdőjelezhető. Mire számíthatunk tehát, vagy mi a teendő? Higgadtnak kell maradni, csendesebben intézni dolgainkat, kevesebb csinnadrattával, inkább több nyugodt megbeszéléssel. Nem szabad elfelejteni, hogy az utóbbi 25 évben – bárhogyan is bíráljuk – az erdélyi magyarság helyzete javult, főleg ha összehasonlítjuk múltbeli korszakokkal. Milyen helyzet volt a negyvenes években, mi volt a Ceauşescu-éra alatt, és mi van most. Nyugaton ezen mérce szerint ítélik meg a dolgokat, ezt a románok jól tudják, packáznak, és vállvonogatva kérdezik, mit akarnak még ezek a magyarok. Ha egy szóval válaszolnék minden erdélyi magyar nevében: csak egyenjogúságot. A megoldás ott kezdődhetne, ha mindkét oldal, végre! megértené, hogy nem ellenséggel áll szemben, hanem egy olyan partnerrel, akivel évszázadok óta együtt él, és továbbra is együtt kell élnie. Ez több mint jó szomszédság, ez „szimbiózis”, együttélés. Jövőre választások lesznek, készüljünk fel komolyan, már csak azért is, mert új választási törvény készül, és nem tudni, mennyire kedvez majd a magyarságnak. Három magyar párt a román politika színpadán, nem megoldás, teljesen megosztja az erdélyi magyarságot. Mindhárom pártban vannak értelmes, jól felkészült és becsületesen dolgozó politikusok, akik ha megegyeznek, összefogva egy új, erős magyar párt vezetői lehetnek. Egy ilyen új párt a magyar érdekek mellett Erdély összlakosságának gazdasági és társadalmi érdekeit is képviselhetné, és így természetszerűleg, a választások alkalmával román szavazókra is számíthatnak. Távlatilag, Erdélyben egy közös román–magyar politikai erő is születhetne, mely, ha Erdély lakossági arányait nézzük, a 15-20 %-os szavazati arányt is elérhetné. A fent írottak nem illúziók, hanem lehetőségek, és ki lehet használni őket. A román vezetéssel pedig meg kell értetni – és ez már a magyar kormány hatásköre –, hogy a hivatalos román szervek szembetűnően magyarellenes intézkedései nem illeszkednek egy szalonképes demokratikus kormányzás kereteibe, és sokat ronthatnak a két ország kapcsolatán. Tehát eddig és ne tovább! Különben olyan ügyek, mint a marosvásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti egyetem, vagy a Mikó kollégium elsősorban pénzkérdés, amit a magyar állam és a magyar emigráció segítségével meg lehetne oldani. Egyszerűen bővíteni kell a Sapienciát két új tagozattal, a román egyetemből ki kell lépni. A Mikó-épületet pedig meg kell venni. (Talán írjunk a magyar milliárdosoknak, Soros Györgynek, Péterffy Tamásnak?) . A román–magyar „normális” együttműködés még várat magára, de ha már ez a „játék” tényleg az idegek játéka, akkor mi, magyarok is mutathatnánk valami újat. Hollai Hehs Ottó, Németország Nyugati Jelen (Arad) 2017. április 24.Közvélemény és „metapolitika”A közép- és kelet-európai országok polgárai nagyjából négy évtizeden keresztül kimaradtak a világon zajló politikai és társadalmi eszmék megismeréséből. A szovjet rendszer csatlós államaiként nekünk nem jutott más, mint a nagybetűs Párt szent és sérthetetlen politikai ideológiájával és egy olyan társadalmi berendezkedés, amely lényegében – legalábbis a kezdetben – az osztályharcra, később a „velünk vagy ellenünk" logikájára korlátozódott. A kilencvenes évek politikai átalakulása után a helyzet változott. A hidegháború leállt, legalábbis szünetelt, a rendszer, melyben több generáció is felnőtt, megszűnt, és egy olyan rendszerváltoztatás következett, ahol a társadalmi és gazdasági élet gyakorlata 180 fokos szögben elkanyarodott a régitől. A politikai és eszmei világ összes, számunkra eddig ismeretlen „vívmánya" elérhető lett. Izmusok Bábele A szocializmus szűk kereteiből beléptünk a korlátlan lehetőségek kapitalista világába, és hamarosan a fogyasztói társadalom színes világában találtuk magunkat. Új eszmék is sorakoztak, a náci és kommunista diktatúrákat már csak szitokszók kíséretében emlegettük, helyettük jött a liberalizmus és fejlettebb változata, a „neoliberalizmus", a szocializmust pedig visszakereszteltük a jobb hangzású szociáldemokráciára. A környezetvédők csapatából születtek a zöldek, a hagyományhoz ragaszkodók és vallásosak pedig konzervatívak lettek. Adott pillanatban már azt hallottuk, hogy a világot globalizálták, most már nem lesznek határok, és a gyümölcs nemcsak a szomszédos faluból, de a spanyoloktól is jöhet. Teljesen új volt a multikulturalizmus elterjedése, mely elsősorban a nyugat-európai nagyvárosok bábeli nyelvzavarával jelentkezett, és ha nálunk nem is, de Németországban például új templomépítési tendenciák mutatkoztak: evangélikus templomokat már nem, de gyönyörű mecseteket építettek. Az utóbbi időben a „nyitott társadalom" felépítése körül folynak a viták, erről egyelőre csak keveset tudunk, de az új elképzelés egyik jeles szószólóját, Soros György magyar származású üzletembert már fél Európa szidalmazza. Panaszkodni tehát most nincs okunk, az ideológiák és politikai irányzatok gazdag világában élünk. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy a világ népei általában nem szép szavak, dicső eszmék után áhítoznak, hanem nyugodt, békés életre vágynak, ahol munkájuk eredményeképpen boldogulni tudnak. A múlt századok híres „uralkodó eszméi" inkább felfordulást, zűrzavart és háborúskodást, mint megnyugvást, biztonságot és jólétet hoztak. A múlt század nem a nemes, emberszerető, hanem a „vérengző eszmék" százada volt, és ha egy teória, ideológia nem győzedelmeskedett a „szép szó", „rábeszélés" vagy a tömegmanipuláció eszközeivel, akkor következett a megfélemlítés, a terror, a megsemmisítés. Milyen esélye van világunknak, hogy végre nyugalomban, békében és egy általános, mindenki számára elérhető jólétben élhessünk? A kérdés természetesen szónoki, mert választ úgysem találunk. A megoldásokat sokan keresik, de a hatalmi központok szinte láthatatlanok, mindig arrébb és feljebb csúsznak. Annak a demokráciának, amiben most élünk, van egy óriási ellentmondása, éspedig, hogy egyáltalán nem illeszkedik a többség akaratához, hanem látszólag láthatatlan erők parancsainak engedelmeskedik. Ha azonban a dolgokat alaposan megpiszkáljuk, akkor a láthatatlan erők a felszínre kerülnek, és látni, hogy bizonyos módszerek alkalmazásával miként menetelt a nyugati civilizáció a többség elképzeléseivel pontosan ellentétes irányba. Kifordultak magukból Európa eszméi A politikai hatalom megszerzésére már régen nem a forradalmi, vagy más erőszakos utat választják. A nyugati kultúrkörben egy új taktika, módszer alkalmazása vált ismerté: a „metapolitika". Lényege, hogy a politikai hatalom megszerzését a társadalmi normák és szokások átalakítása, ezzel párhuzamosan a mentalitás, és világnézet megváltoztatása kell megelőzze. (A metapolitika kifejezést a meta és politika szavak összetételeként úgy értelmezhetjük, mint ami a politika mögötti vagy azon túli, azt kiegészítő.) A metapolitika tehát a parlamenten és a politikai pártokon kívül működik, a véleményeket formálja, a kultúrát és oktatást is befolyásolja. A liberális baloldal már régóta jól megtervezett, sikeres stratégiát alkalmazott ezen a téren, hiszen az ötvenes évektől kezdve a nyugat-európai társadalom mentalitása lényegében megváltozott, modernizálódott, amerikanizálódott, eltávolodott a konzervatív értékektől. A folyamat természetesen Nyugat-Európára volt jellemző, Kelet-Európa ez időben a kommunista ideológia „agymosását" szenvedte, de a kilencvenes évek politikai változásai ide is betelepítették az új ideológiát. Ma, évtizedek távlatából jól látni, hogy Európa kétezer éves eszméi teljesen kifordultak önmagukból. Mikor és hol lehetett a bölcsője ennek a dekadens eszmei folyamatnak, mely a Nyugat mai válságának a valószínű okozója? Az egyik legelfogadottabb nézet szerint az új eszme a múlt század húszas éveiben a Frankfurti Egyetem Társadalomkutatási Intézete köré csoportosult neomarxista értelmiségiek szüleménye, mely filozófiai nézőpontként, „kritikai elméletként" vált ismertté, és az eszme hirdetőit Frankfurti Iskolaként ismerjük. A nácik uralomra jutása után az iskola jeles képviselőinek nagy része az Egyesült Államokban telepedett le, és kicsit felhígítva, felfrissítve az amerikanizmussal, része lett egy kulturális (marxista) imperializmusnak. A kritikai elmélet arra kereste a választ, hogy miért nem következett be a kapitalista társadalom Marx által megjósolt felbomlása, átalakulása. A válasz „jó fejű" baloldali gondolkodók szerint az, hogy nem forradalmak vagy osztályharc a megoldás, hanem a burzsoá társadalom kulturális fensőbbségét, vezető uralmát kell megtörni, és akkor győzhet az új eszme. Magyarán: az emberek mentalitását, a szemléletmódot, a világnézetet kell átalakítani. Ennek alapján fogalmazták meg bírálatukat, mely a nyugati társadalom hagyományos gondolkodásmódja, kultúrája és társadalmi alapja ellen irányult, és a destruktív módszerekkel igyekezett a Nyugat kétezer éves keresztény világrendjét aláásni. Visszatérve a fent említett két, egymással szemben álló világszemléletre: a máig sikeres, a politikában és a médiában korlátlan hegemóniára törő neoliberális baloldal egy nyitott, minden értelemben globalizált társadalmat képzel el, ahol a beidegződött, hagyományos konzervatív értékek már nem számítanak, a zsidó-keresztény kultúra ápolása és tisztelete eltűnik, teljes szexuális szabadságot hirdet, a társadalom eddigi alapjának tekinthető család jelentősége minimálisra csökken, a nemzet fogalma pedig egyenesen veszélyt jelenthet. Van ennek az elképzelésnek alternatívája? Igen, az a felnövekvő, ma populistának megbélyegzett ún. új jobboldal, amely ennek a liberális, szerinte az egész világ békéjére és nyugalmára veszélyes világnézetnek az ellenkezőjét képzeli el. Olyan új mozgalomra volna szükség, ami ne legyen túlságosan radikális vagy végletekig nacionalista, se nem idegengyűlölő vagy antiszemita. Európa népei egységben szeretnének élni, békében, közösen rendezni gazdasági, társadalmi és politikai ügyeiket, de nemzeti szuverenitásuk megtartásával. Nem akarnak „felsőbb" érdekek kiszolgáltatottjai lenni és állandó utasításokat kapni idegenektől. A nemzeti érdekeket nem akarják a nemzetközi pénzelit érdekeinek alárendelni, és nem hajlandók multikulturális társadalomban élni, hanem megtartani és megbecsülni kétezer éves keresztény kultúrájukat, mert csak ebben a közegben tudnak szellemileg zavartalanul kibontakozni. Bajban a nyugati civilizáció A sikeres metapolitika célja, hogy az embereket meggyőzzük a helyes út megválasztására. A baloldal eddig sikeresen alkalmazta a módszert, most az újraszületett, megerősödő konzervatív jobboldal feladata, hogy helyes irányba terelje az emberek figyelmét, tájékoztasson és tiszta vizet öntsön a pohárba a jelenlegi politikai és társadalmi problémák területén. Ha ez sikerül, akkor Európa felszabadulhat jelenlegi lidércnyomása alól. A magyar konzervatív kormányoldal a jó oldalon áll, de módszereiben a propagandisztikus eszközök helyett többet kell fordítson a felvilágosítás és a meggyőzés stratégiájára. A román politikában is megmozdult valami. Victor Ponta minapi interjúja a magyar köztévében meglepetésként hatott, hiszen a volt román kormányfő nyíltan a mai magyar külpolitikai irány mellett tört lándzsát. Soros György és szervezeteinek politikai aknamunkáját károsnak és nemzetellenesnek bélyegezte, kihangsúlyozva: „Kelet-Európában a döntéseket nekünk kell meghoznunk, és ne kényszerüljünk arra, hogy a mások által meghozott döntéseket kell végrehajtanunk." Reméljük, ezúttal őszintén beszélt. A Nyugat hanyatlását, pusztulását, sőt biztos halálát a német Spenglertől az amerikai Huntingtonig, valamint Buchananig tucatnyi író, filozófus megjósolta már különböző előjellel. Persze sokan nevetnek, és az előrejelzéseket nem veszik komolyan, vannak, akik kétségbeesve, fűhöz-fához kapkodva keresik a kivezető utat. A középúton kell maradni, látni a valóságot. Hogy nagy bajok vannak, azt mindenki látja, nem kell hozzá politikusnak, tudósnak vagy filozófusnak lenni. Demográfiailag katasztrofálisan állunk. Ideje felébredni, és folytatni, illetve felerősíteni az Európáért, az egész nyugati civilizációért folytatott harcot. Hollai Hehs Ottó A szerző Németországban élő publicista / Krónika (Kolozsvár) 2017. augusztus 21.Migránsok integrációjaEgyik barátommal vívtunk szópárbajt nemrégen, ő állította, hogy a migráció nem jelent veszélyt Kelet- és Közép-Európára. Hogy azt felfújják, mert… Szóval sokan állítják, hogy Európa haldoklik, nincs utánpótlás, hogy az Egyesült Államok is a bevándorlásból biztosítja növekvő munkaerő-szükségletét. Kétségtelen, de egy bizonyos: nem olyan nyelvet nem ismerőkkel, szaktudás nélküliekkel, mint akik Európát elárasztották. (Igaz, Hollai Hehs Ottó barátom minapi írásából is nyilvánvaló: az amerikai elnök fontolgatja a bevándorlás drasztikus csökkentését.) De térjünk vissza Európára. A minap hallottam egy kimutatást, miszerint a Németországba bevándorolt, s azok közül 150 ezer letelepedést nyert migráns közül az utóbbi fél évtizedben (tessék megfogódzkodni!) mindössze ötszázan helyezkedtek el állandó munkahelyen. A többiek továbbra is segélyből élnek. Nem is beszélve arról a mintegy másfél millió, az országban illegálisan tartózkodó személyről, akik táborokban élvezik a mindennapi teljes ellátást. Rájuk ingyen főznek, mosnak, ők tévéznek, használják az áramot, gázt. És őuraságaik még arra sem hajlandóak, hogy összeszedjék maguk után a szemetet, bevessék az ágyaikat. Arról nem is beszélve, hogy a nyelvet nem akarják megtanulni, így szakképzésre sem járnak. Barátom azt mondja, majd integrálódnak. Erősen kétlem. Azt hiszem, gyermekeink is nyugdíjasok lesznek, amikor Európa még mindig a migránsok integrációjának kérdésén fog vitatkozni. Inkább az európai országok demográfiai politikáján kellene gyökeresen változtatni. Ujj János / Nyugati Jelen (Arad) lapozás: 1-13
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
